Teológiai megfontolások a járványügyi helyzet kapcsán

Puskás Attila atya, teológiai tanár gondolatai a Magyar Kuríron.

2020. március 26.

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) a rájuk bízottakért érzett felelősségtől vezérelve a COVID-19 járvány Magyarországra való betörése után, március 5-én rendelkezéseket léptetett életbe. (Ezeket később újabb rendelkezések követték – szerk.) Puskás Attila, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Kar (PPKE HTK) dogmatikai tanszéke vezetőjének írását adjuk közre.

Különleges az idei nagyböjtünk. Mint minden évben, a hamu jelének magunkra vételével és a figyelmeztető szó – „Emlékezz, ember, por vagy és porrá leszel!” – szívünkbe fogadásával kezdtük a szent negyven napot, de e jel és figyelmeztetés jelentőségének különleges súlyt ad a koronavírus terjedésének fájdalmas tapasztalata. Mintha a járvány maga is felkiáltójellé válna, mely törékenységünkre, emberi létünk sérülékenységére figyelmeztet bennünket. Azzal az alapvető léthelyzettel szembesít, melyről könnyedén megfeledkezünk: nem kontrollálhatjuk és uralhatjuk mindenestől létezésünket, nem mi vagyunk abszolút urai saját életünknek, de a természetnek és a történelemnek sem.

Önkéntelenül is Pascal sorai jutnak eszünkbe: „Nádszál az ember, a természet leggyengébbike (…) Nem kell az egész világmindenségnek összefognia ellene, hogy összezúzza: egy kis pára, egyetlen csepp víz elegendő hozzá, hogy megölje” (Gondolatok, 347). A járvány fájdalmas tapasztalata ugyanarra figyelmeztet, amire a hamu egyszerű jele és a böjtkezdő felszólítás is emlékeztet: számoljunk le a mindenhatóság hamis illúziójával, s ajánljuk önmagunkat, szeretteinket, egész életünket és minden embert Isten irgalmas szeretetébe.

Merítsünk bátorságot és erőt az apostol szavaiból: „Akár élünk, akár meghalunk, egyaránt az Úréi vagyunk” (Róm 14,8). Azé az Úré vagyunk, aki szenvedett, meghalt és feltámadt értünk, hogy mindvégig elmenő és örök életet ajándékozó szeretetét bizonyítsa. De mintha az egyre terjedő járvány tapasztalata még egy felkiáltójelet tenne a hamu liturgikus jelének vétele közben elhangzó és Jézus szavait idéző másik nagyböjti felszólítás végére is: „Térjetek meg és higgyetek az evangéliumban!”.

A megtérés az egész embert átfogó „megfordulás”, a gondolkodásmód, az akarati törekvések irányainak, a vágyak mozgatórugóinak, sőt az érzület világának az átalakítása. Egyszerre intellektuális átalakulás és erkölcsi tisztulás, mellyel soha nem készülünk el teljesen. A mostani járvány mintha egy ilyen átalakulás, megtisztulás sürgető szükségességére is figyelmeztetne. A világ mostani rendje a könyörtelen versengésre, a részleges érdekek érvényesítésére, a félelem és félelemkeltés taktikájára, a legfőbb hatalom és befolyás megszerzésének törekvésére épül. Ez a szembenállás és szembeállítás logikája. A vírusfertőzés tapasztalata alapjaiban kérdőjelezi meg ezt a logikát, s felhív a gondolkodásmód és erkölcsi beállítódás megváltoztatására. A járvány, így vagy úgy, mindenkit érint. A luxushajón utazó gazdag embert éppúgy, mint a kiszolgáló személyzetet, a honpolgárt éppúgy, mint a külföldi turistát, a gyermekeket éppúgy, mint a felnőtt és idős korosztályt, a muszlim vagy keresztény hívőt éppúgy, mint az ateistát. A járvány nem ismer határokat, már minden földrészen megjelent. S a közvetett hatások alól még kevésbé vonhatja ki magát bárki. Általános gazdasági visszaesés, a turizmus radikális csökkenése, sportrendezvények, tudományos konferenciák törlése, oktatás időleges szüneteltetése… s még nem látjuk a folyamat végét.

A baj közös, a megoldás is csak közös lehet. A közös baj ráébreszthet a kíméletlen versengés és szembenállás logikájának tarthatatlanságára, a megtérés szükségességére.

Sürget a gondolkodásmód megváltoztatására, az együttműködésre és a kölcsönös felelősségvállalásra; arra ösztönöz, hogy a puszta gazdasági és politikai érdekek vezérelte cselekvés helyére a maradandó erkölcsi értékek alapján tájékozódó cselekvés lépjen. A közös baj egy új és igazságosabb rend kialakítása felé indíthat el. A kérdés az, hogy készen áll-e az ember a megtérésre.

A hívő ember a nagyböjti üzenetet nyomatékosító jelként értelmezheti a járványt, mely törékenységünkre figyelmeztet, megtérésre ösztönöz, és felelős magatartásra szólít. Ebben a helyzetben a keresztény ember az Úr Jézus irgalmas szeretetébe ajánlja önmagát, övéit és minden embert. Imádkozik a betegekért, orvosaikért, ápolóikért, a betegségben elhunytakért. Imádkozik a fertőzés megszűnéséért és a hatásos gyógyszer mielőbbi kifejlesztéséért. Imádkozik a népek vezetőiért, a megtérésért, a gondolkodásmód átalakulásáért és az erkölcsi tisztulásért. Elkötelezi magát, hogy a baj megelőzésére, elhárítására és orvoslására a saját hivatásának, életállapotának és lehetőségeinek a keretében (orvosként, egészségügyi dolgozóként, papként, szülőként, közösségvezetőként, stb.) minden tőle telhetőt megtesz.

A hívő ember a szentírási kinyilatkoztatás alapján vallja, hogy felelősséggel tartozik önmaga és mások életének és testi egészségének megóvásáért, hiszen ahogy a Katolikus Egyház Katekizmusa tanítja: „Az élet és a testi egészség Isten által ránk bízott drága ajándékok. Értelmesen kell róluk gondoskodnunk, figyelembe véve mások és a közjó szükségleteit” (KEK 2288).

Járványok idején ez a felelősségünk különlegesen nagy. Önmagunk és mások életének, egészségének a megóvása lelkiismeretben arra kötelez bennünket, hogy komolyan vegyük és betartsuk a világi hatóságok által bevezetett óvintézkedéseket, melyek ugyanezt a célt szolgálják. A felebaráti szeretet és önmagunk helyes szeretetének az isteni parancsolata megkívánja a fokozottan körültekintő óvatosságot és a felelős magatartást járványok idején az élet minden színterén: otthon, a munkahelyen, az iskolában, minden közintézményben, a tömegközlekedési eszközökön, de ugyanígy a hívő közösségekben és a templomokban is. Ezért nemcsak észszerű és jól felfogott érdekünk, vagy a világi hatóságokkal való együttműködés kívánalma, hanem a szeretet parancsából fakadó kötelezettség, hogy a rendkívüli helyzetekben, járványok idején, megfelelő és arányos óvintézkedéseket léptessenek életbe az egyház felelős pásztorai, melyekhez a hívő közösség tagjai tartják magukat. Nálunk is ez történt nagyböjt második vasárnapján, amikor más keresztény felekezetek vezetőihez hasonlóan a MKPK bevezetett néhány óvintézkedést, melyek betartására nyomatékosan felszólította a lelkipásztorokat és a hívőket. Ezek közé tartozik többek között a szenteltvíz templomi használatának mellőzése, a nyelvre áldoztatás helyett a kézbe áldoztatás alkalmazása, a kiengesztelődés jeleként a kézfogás helyett a meghajlás jele, gyóntatásnál a megfelelő távolság betartása, illetve gyóntatószékben elválasztó védőfólia használata.

E rendelkezésekkel kapcsolatban a következő teológiai megfontolásokat érdemes szem előtt tartanunk.

1. Valójában egyik intézkedés sem érinti a szentségkiszolgáltató cselekmény lényegét, pusztán a megvalósulás gyakorlati módját szabályozza, éppen a szeretet parancsából fakadó felelős elővigyázatosság jegyében. Az egyházi hatóságnak, azaz a püspökök testületének, illetve a pápának mindig is megvolt a joghatósága a szentségkiszolgáltatás konkrét rítusának a szabályozására. Erről nemcsak a liturgiatörténet számos példája tanúskodik, de a tridenti zsinat kifejezetten deklarálta is (DH 1728; 1746).

2. A szentségek lényegének félreértése lenne, ha valaki olyan kegyelmi hatást tulajdonítana szentségi cselekményeknek, amit maga a szentségek alapítója és Ura, Jézus Krisztus nem ígért meg, és nem adott meg nekik. A szentségek olyan érzékelhető jelek, melyek Jézus Krisztus alapítói szándéka szerint Krisztus kegyelmét jelzik, és hatékonyan közvetítik számunkra. Például az Eucharisztia ünneplésének és vételének Krisztus szándéka és az Újszövetség tanúságtétele szerint számos kegyelmi hatása van – egyesülés Krisztussal, isteni élet növekedése bennünk, bocsánatos bűnök eltörlése, egyházi közösség egységének növekedése, örök élet záloga, stb. –, de ezek között nem szerepel a testi betegségektől vagy a fertőzéstől való megóvás ígérete. Ilyen ígéretet nem kaptunk.

Ezért alaptalan és hamis dolog lenne azt várni, hogy az Oltáriszentség magunkhoz vétele önmagában biztosítja a fertőzéstől való megóvást, s emiatt aztán fölösleges vagy egyenesen a hit hiányának jele lenne minden óvintézkedés, mely a felelős és gondoskodó szeretetből fakad.

3. A szentségi cselekményben a természetes/teremtett világból vett anyagot (víz, kenyér, bor, olaj) használunk jel gyanánt, mely Krisztus kegyelmét közvetítő szent jellé, azaz szentséggé a lehívott Szentlélek erejében Krisztus szavainak a hatására lesz, amikor az Egyház Krisztus rendelésének megfelelően végzi a szent cselekményt.

A szentség szent jelként valóban kegyelmet közvetít, de ezzel nem szűnik meg része lenni az anyagi világnak, anyagszerűségében továbbra is alá van vetve a fizikai világ törvényszerűségeinek és természetes változásainak

(pl. a szent olaj megavasodhat, a szenteltvíz párolog, a tabernákulumban őrzött Oltáriszentség anyaga pára hatására átnedvesedhet, ezért aztán rendszeresen cserélni kell). Ha az általános tapasztalat szerint a szentségek természetes anyaga alá van vetve efféle fizikai változásoknak és behatásoknak, akkor nem zárhatjuk ki, hogy olyan fizikai hatás is érheti a szentségek természetes anyagát, mely történetesen egy kórokozóhoz kapcsolódik. Arra megint csak nem kaptunk ígéretet Krisztustól, hogy effajta nem kívánt és káros természetes hatás nem történhet. Ebből aztán két dolog következik. Egyrészt helyénvaló a felelős szeretetből való óvintézkedés, pl. a nyelvre áldoztatás helyett a kézbe áldoztatás alkalmazása a fertőzés veszélyének csökkentésére. Másfelől, bár Isten csodás beavatkozás révén a szentség természetes anyagától távol tarthat káros fizikai behatásokat, vagy a szentség vételéhez külön kegyelmet kapcsolhat (pl. gyógyulás kegyelme, vagy az Oltáriszentség mint kizárólagos fizikai táplálék éveken keresztül), ezt a csodás beavatkozást azonban nem igényelhetjük és nem várhatjuk, hiszen erre nem kaptunk ígéretet tőle. Egy ilyen várakozás megalapozatlan lenne, és súrolná a babonaság (KEK 2111), illetve az istenkísértés (KEK 2119) határát.

4. A fentebb jelzett szempontok ugyanúgy érvényesek a szentelményekre is (pl. szenteltvíz), sőt még inkább, hiszen itt nem Krisztus, hanem az Egyház által létesített szent jelekről van szó, melyek lelki hatást érhetnek el az Egyház imája és a szentelményben részesedő hívő hite révén. Analóg módon gondolkodhatunk a templomainkról is. A templomszentelés révén ezeket az épületeket a közös imádság, az istentisztelet, a liturgikus cselekmények végzésére foglalja le az Egyház, ezáltal a profántól elkülönített szent hellyé válnak, de ez

nem jelenti azt, hogy itt ne érvényesülnének a fizikai világ törvényszerűségei. A fertőzés veszélye alól nincs kivéve a templom szent tere sem, illetve a benne összegyülekező közösség. Ezért itt is helye lehet a gondos óvintézkedéseknek.

5. Az óvintézkedések egyházi gyakorlata nem újkeletű, találunk rá példákat a múltban is. Vélhetően a nagy pusztító pestis- és kolerajárványoknak is volt köszönhető, hogy a 14. századtól kezdődően a nyugati egyház gyakorlatából a fertőzésveszély csökkentése miatt fokozatosan kikopott a kehelyből áldoztatás szokása, s maradt az egy szín alatti eucharisztiavétel. Borromeo Szent Károly, Milánó bíboros-érseke az 1576–77-es pestisjárvány idején életének kockáztatásával látogatta és lelkipásztori gondozásban részesítette a pestises betegeket, ugyanakkor számos óvintézkedést vezetett be: nem templomokban, hanem utcákon, a szabad ég alatt tartották a szentmiséket, megfelelő távolságot kellett tartaniuk a híveknek egymástól; a saját házukban karanténba zárt emberek a szentmiséket csak az ablakukból hallgathatták; a pestises betegeket felkereső lelkipásztoroknak megkülönböztető jel gyanánt fehér botot kellett maguk előtt tartani, hogy messziről figyelmeztessék a feléjük közeledőket. Az 1831. évi magyarországi kolerajárvány idején a lelkipásztorok a szószékről hirdették ki a higiéniai szabályokat, ezek közé tartozott a gyakori kézmosás mellett az áldoztatás korlátozása, az úrvacsoravétel megtiltása közös kehelyből, a vasárnapi mise szabad ég alatt tartása, a temetés ünnepélyességének tilalma. A betegségek ismeretének függvényében a bevezetett egyházi óvintézkedések koronként részben változtak ugyan, de az a meggyőződés változatlan maradt, hogy

a felelős lelkipásztoroknak nemcsak joga, hanem kötelessége is óvintézkedések foganatosítása vészhelyzetben. Nem a hit hiányából vagy gyengeségéből, hanem a felebaráti szeretet parancsából és a szentségek helyes teológiai értelmezéséből fakadóan.


Fotó: Vatican News

Forrás: Magyar Kurír


Az MKPK intézkedései és közleményei a világjárványal kapcsolatban:

- 2020. március 13. Felelősséggel és körültekintéssel a járvány idején – Az MKPK közleménye

- 2020. március 17. Imáinkkal és példánkkal erősítsük a bizalmat Istenben és egymásban – Az MKPK közleménye

- 2020. március 19. Szentségek kiszolgáltatása járványveszély idején – az MKPK tájékoztatása

- 2020. március 20. Világszerte teljes búcsút nyerhetnek a koronavírusos betegek, lehetővé vált az általános feloldozás - az Apostoli Penitenciária dekrétuma

- 2020. március 23. Szent három nap és húsvét ünnepe – Dekrétum és könyörgés a COVID-19-járvány idejére