A szükség mindig Isten felé lendít

A Magyar Kurír beszélgetett Bátor Botond atyával.

2020. május 8.

Bátor Botond pálos szerzetes, korábbi tartományfőnök 2015 augusztusa óta plébános Hargitafürdőn. Az ezüstmiséjét tavaly ünneplő lelkipásztorral telefonon beszélgettünk.

Hogyan tartja a mostani járványhelyzetben a kapcsolatot a hargitafürdői hívekkel, kizárólag online-n?

– Igen, elsősorban úgy. A bemutatott szentmisét a Facebookon keresztül közvetítjük, de időközönként azért jönnek ide a hívek a templomhoz imádkozni, és ilyenkor találkozgatom velük, de nyilván sokkal ritkábban, mint máskor. Mivel az erdélyi Mária Rádióban is készítek műsorokat, így is van kapcsolatom feléjük.

A visszajelzések alapján miként élik meg a járványt a hargitafürdőiek?

– Itt fent, Hargitán nincs ebből akkora probléma, az itteni embereknek ez egyfajta szabadságot ad inkább. Nagyon hálásak a Jóistennek, hogy itt élhetnek, ezt többször is mondják nekem, ha futtában találkozunk. Hargitafürdőnek kétszázhúsz lakosa van, vendégek nem jönnek, mivel a panziók zárva vannak. A fertőzötteket tekintve Hargitafürdő egészen jól áll, itt nincsen olyan mértékű fertőzés, mint Románia többi részében. Karanténban azok voltak, akik külföldről jöttek haza; nagyon fegyelmezetten letöltötték a tizennégy napot, ők idevalósiak. Vannak itt karanténban nem idevalósiak is, ám velük semmi kapcsolatunk nincs.

Önben milyen érzések kavarognak?

– Eléggé vegyesek. A jövőt tekintve jó értelemben aggódom, hogyan alakul sok ember élete a járvány következtében. Másrészt rengeteg pozitívum történt az emberek egymáshoz való közeledésében. A családok életében öröm, hogy együtt lehetnek, sokat foglalkoznak egymással, játszanak a gyerekeikkel. Sajnos érezhető az a feszültség is, ami Romániában folyamatos a két nép között. Az állam elég nehéz helyzetbe került, a rendeletek megszegése miatt itt büntetik meg legtöbbször az embereket. (A szomszédos országban szigorú kijárási tilalom van életben, melyet a hatóságok ellenőriznek és szankcionálnak – a szerk.). Ez a mostani helyzet miatt némileg érthető. Engem még nem büntettek meg, igaz, nem is nagyon járok sehová.

Ön szenvedélyes motorozó. Feltételezem, hogy most korlátoznia kell önmagát…

– Ha dolgom van, akkor motorra ülhetnék, de még nem tettem. A motoromat Csíkszeredában őrizték, nagyon kedves volt tőlük, hogy elhozták ide. A városban kellett ügyeket intéznem, de autóval tettem meg az utat, be kellett járatnom a kocsit, nehogy később az indításnál probléma legyen.

A pálos rend kiemelten imádkozik a nemzetért, de az egész világért is. Gondolom, most elsősorban azért imádkoznak, hogy minél előbb elmúljon a járvány, de ezenkívül miért fohászkodnak?

– A járvány elmúlásáért természetesen imádkozunk. Kovács Gergely gyulafehérvári érsek úr kérése volt, hogy az Úrangyala imádságot erre a szándékra ajánljuk fel, imádkozzuk, illetve énekeljük a Mennyek Királynéját is. A naponta elmondott rózsafüzérünket is a járvány megszűnéséért ajánljuk fel, és mindig kihangsúlyozzuk, hogy azokért is, akik valamilyen formában részt vesznek a járvánnyal kapcsolatos munkában.

Lengyelországi példára meghirdettem az embereknek az úgynevezett örökbefogadást: ameddig a járvány tart, ismeretlenül „fogadjanak örökbe” egy olyan embert – orvost, betegápolót, bolti eladót, bárkit –, akinek ebben az időszakban különösen fárasztó, nehéz a munkája, és imádkozzanak érte. Vannak akik bekapcsolódtak ebbe.

Ha a koronavírus-járvány transzcendens vetületét nézzük, tekinthetjük-e ezt isteni figyelmeztetésnek, hogy nézzünk végre magunkba, rossz úton járunk?

– Nyilvánvaló, hogy semmi nem történik Isten tudta nélkül, hogy aztán ez büntetés vagy nem, azt nem tisztem meghatározni. Az viszont biztos, hogy minden történelmi helyzet arra való, hogy az ember megtanulja azt, amit meg kell tanulnia, az apró részleteket meg el kell felejteni. Egy ilyen különleges válsághelyzetben sok mindent megtanulhatunk. Így azt, hogy mik az igazi értékek az ember életében, amikre eddig nem figyelt oda, annyira megszokott dolgok voltak. Ezek most új értelmet kapnak, felismerjük a fontosságukat. A család, a gyermekeink, a hazánk iránti szeretetünk, ezek mind felbecsülhetetlen értékek, akárcsak a hitünk, a jövőbe vetett reményünk. Az, hogy egyáltalán élünk, az egészségünk, a testünk, a lelkünk. Ezek mind csodálatos és fentről kapott, ingyenes ajándékok.

Egy ilyen helyzetben, amikor a materiális világ működése szinte teljesen leállt, az ember figyelme arra irányul, ami igazán értékes az életében, és ami ingyenes.

Nagyon sokáig arra figyeltünk csak, amiért fizetnünk kell, azt tartottuk értéknek, pedig egyáltalán nem biztos, hogy ez így van, sőt, ezek elenyészőek azokhoz az értékekhez képest, amik teljesen ingyenesek az életünkben.

Néha nagyon elcsodálkozom egyes emberek magabiztosságán, akik kijelentik, hogy ezt és ezt megcsinálom, semmi és senki nem állíthat meg. Mintha ez kizárólag az ő akaratuktól függene. Azért most szembesülhetünk önmagunk törékenységével, azzal, hogy nem csupán rajtunk múlnak a dolgok…

– Azzal alapjában véve nincs baj, ha az embereknek vannak céljaik, amiket meg akarnak valósítani. A kérdés az, hogy kinek az érdeme a megvalósítás? Nagyon sokan úgy gondolják, elindulnak egy úton, végigjárják, tűzön-vízen át elérik, amit akarnak, s a végén leülnek és elégedetten vállon veregetik magukat. Ezentúl talán jobban megköszöni az ember a Jóistennek, és Rajta keresztül a környezetének, a körülötte élő embereknek, hogy valamit sikerült megvalósítania. Természetesen egy cél elérésében én is szereplő vagyok, és a magam részét is megköszönöm Istennek, hogy adott ehhez erőt, kitartást.

Az ember túlzottan elbizakodottá vált, és a kitűzött célok elérését kizárólag saját érdemeinek tekintette, és megfeledkezett Istenről, de a környezetében élő emberekről is, akiknek támogatása, segítsége nélkül nem tudott volna előrébb jutni. Ez a legfájóbb: amikor valaki ezt hiszi, pedig sokan ott voltak körülötte, elsősorban a Jóisten. Soha semmi nem történik csak önmagunk akaratából, a mostani helyzetben ezen is érdemes sokaknak elgondolkodniuk.

Elképzelhető, hogy a járvány után emberibb és igazságosabb lesz a világ, vagy megint csak az történik, mint oly sokszor a történelem során: néhány ezren hatalmasat kaszálnak, miközben százmilliók tönkremennek?

– Ez már most látható bizonyos tekintetben; néhány intézkedésről nem tudjuk, miért történnek. Lehet, hogy átcsoportosulnak a tulajdonok. Nem értek a tőzsdéhez, de az egészen bizonyos, hogy rengeteg kárvallottja, vesztese lesz a járványnak. Nem a pénzvilág veszteseit sajnálom elsősorban, hanem azokat az embereket, akik egyik napról a másikra éltek, a csekélyke tartalékaik most felőrlődtek, nekik újra kell kezdeniük, de lehet, hogy nincs ehhez elég erejük, hitük, talán lehetőségük sem lesz. Abban azért bízom, hogy többen visszatérnek a Jóistenhez. Kár, hogy ennek ez az ára, de ha már így alakult, akkor a rosszban lesz valami jó. Nem tudom, lehet, hogy ez csak az én vágyálmom.

Amikor tavaly az ezüstmiséje után beszélgettünk, Ön azt mondta: tele vagyok reménnyel. Változatlanul így érez?

– Természetesen igen. Nyilván, hogy az adott helyzet meg sok minden más is bombázza az ember reményét, de azért van hitünk is, és ez mindennél fontosabb.

A hit alapjában egy döntés, és ugyanígy a remény is az, hogy nem veszítem el és nem is akarom elveszíteni, történjék bármi az életemben, vagy a világban.

A szükség mindig Isten felé lendít, egyúttal a remény felé is, mert ha az ember elveszíti a reményét, akkor a hite és a szeretete is elveszik, akkor az ember magába zárkózik, csüggedés, tehetetlenség veszi körül. A három isteni erény – hit, remény, szeretet – alapvetően fontos az ember életében. A történtek ellenére is tele vagyok reménnyel, és vannak is megvalósításra váró terveim. Hiszek abban, hogy a Jóisten áldásával ezek végül megvalósulnak, még ha az ember rengeteg akadályba is ütközik közben.

Fotó: Merényi Zita

Forrás: Bodnár Dániel/Magyar Kurír