Karácsony a Hargitán

Bátor Botond atya írása.

2020. december 31.

Karácsony ünnepéhez kötődik talán a legtöbb szokás, hagyomány. A ragyogás, a tündöklő fények, díszek a megfoghatatlant próbálják közel hozni számunkra. Bár Urunk kicsi gyermekként, istállóban, a legkevésbé sem pompás körülmények között született, mégis annyi szeretet-ragyogás veszi körül. Ez önkéntelenül is felébreszti bennünk a vágyat, hogy szeretnénk valamilyen formában részesülni ebben a meghitt tündöklésben. Assisi Szent Ferencet mélyen megérintette ennek a csodálatos titoknak a nagysága, éppen ezért akarta minél közelebb hozni az emberi szívekhez a karácsony ünnepét. Ezért készíttette el az első betlehemet, ami azóta a világon mindenütt hozzátartozik a keresztények ünnepléséhez.

Ha a karácsonyi ajándékozás okát keressük, könnyen beláthatjuk: ahogy minden Istentől ered, ez is tőle származik. Ő annyira szeretett minket, hogy eljött hozzánk. Megajándékozott minket, mégpedig a lehető legtöbbel: saját magával. Nem valamit adott, hanem önmagát. De azzal, hogy emberré lett, az isteni életét és boldogságát is nekünk adta. Nekünk adta az Atyával való kapcsolatát. Olyan szeretetkapcsolatban lehetünk az Atyával, amilyenben ő van vele. Tüzet hozott nekünk: az isteni szeretet tüzét, hogy bennünk is az lobogjon, és az vezessen tetteinkben. Békét hozott nekünk: azt a békét, melyet a Fiú tapasztal meg, aki szüntelenül az Atya ölében él. Egyszóval, az életét adta nekünk: legyünk azok, ami ő, és élhessük azt az életet, amit ő.

A karácsonyfa állításának is fontos szerepe van a megtestesülés titkának mélyebb megélésben. Az örökzöld fák ősidők óta az életet jelképezték az emberiség számára. A téli napforduló idején próbálták „meghosszabbítani” a napok múlásával egyre csökkenő fényt. A megfoghatatlant kutató emberi szív az éppen rendelkezésére álló hitén keresztül mindig igyekezett átszelni a természetes és a természetfeletti távolságát. S a keresztények, akik a kinyilatkoztatás révén Jézus Krisztus személyében már megismerhették az igazi Fényt, ezeket a hagyományokat átültették a saját mindennapi szokásaikba. Így történt a fenyőfával is. A Német-római Birodalomban a XVI. században kezdtek fenyőfákat állítani. Szép lassan általánossá vált ez a szokás, de igazán csak a XIX. században terjedt el.

Ilyen formán, ha karácsonyról van szó, a megtestesülés titkának megünneplésekor mindig ott van a szemünk előtt a feldíszített fenyőfa. Gyermekként a fenyőfa és a karácsonyfa számomra egyet jelentett. Persze a felnőttek mindig kijavítottak, amikor az erdőben a fenyőfára azt mondtam, hogy karácsonyfa. A fenyő illata, amely karácsonykor betöltötte a szobánkat, egész évben elkísért, és valahol a tudatomban mindig összekapcsolódott a kis Jézus megszületésével, az angyalok énekével, a pásztorok és a mágusok látogatásával. Amikor az erdőben fenyőfákat láttam, megszólaltak bennem a karácsonyi énekek, csilingeltek a kicsi harangocskák.

Toldalagi Pál verse illik ide:

„Engem harmincnyolc éve már
ez a történet elvarázsol.
Megjelenik és kivezet
az érzelmek sivatagából,
hogy az eleven szeretet,
a betlehemi gyermekisten,
ahogy szoktatják a vadat,
egész magához szeliditsen.”

(Gyermekkoromban volt ilyen, részlet)

Mit is mondhatnék, amikor itt élek a Hargitán immár több mint öt éve, ahol a fenyőfélék sokaságával találkozunk, amelyek katonásan, szépen felsorakozva állnak egymás mellett. Amikor elérkezik az ősz, az örökzöld tűlevelűek között itt-ott tarka díszekként megjelennek a lombhullató fák színes foltjai. Nálunk már novemberben kirázza Holle anyó a dunnáit, és ha a hó ekkor még nem is marad meg teljesen, tudjuk, megjött a tél, és már nem engedi el a fogai közé szorított Hargitát. Nagyon ritka a hótakaró nélküli hargitai karácsony. Sőt, amióta itt vagyok, még húsvétkor is majdnem minden évben havazott.

A Székelyföldön nem esik a hó, csak az eső. Itt mindig havazik.

A karácsonyi ünneplés előkészítéséhez hozzátartozik a betlehemjárás vagy a szentcsaládjárás. Az adventi kora hajnalok havazása, fenyősuhogása közepette a rorátés szentmisék a boldogságos Szűz Mária várakozásának szerető izgalmát idézik a lelkünkbe. Karácsony éjszakáján Székelyföldön sincs mindenütt éppen éjfélkor az éjféli mise, van, ahol tízkor vagy tizenegykor tartják. Hargitafürdőn este nyolc órakor kezdődik a szentmise, misztériumjátékkal az elején. Általában a gyermekek adják elő a betlehemest, de az is előfordult már, hogy a felnőttek is részt vettek a játékban.

Sokfelé az éjféli szentmise után asztalhoz ülnek. Az éjszakai lakomát Mária radinának nevezik.

Eredetileg a gyermekágyas édesanya eledele volt ez, ebéd és bor, amelyről a komaasszonyok fölváltva gondoskodtak. De a keresztelői lakomát is nevezik így, melyet a keresztség után két-három héttel, ritkábban közvetlenül a keresztelő után tartottak. Időpontja és jellege szinte falvanként változik. A kis radinán csak a keresztszülők vettek részt, a nagy radinán a rokonság is jelen volt. Nagyon szép szokássá vált egyes helyeken az úgynevezett száraz radina, amelyen a komák megvendégeltek egy gyermektelen gazdag házaspárt. Ezzel fejezték ki, hogy a gyermek minden más földi gazdagságnál nagyobb ajándéka Istennek.

Karácsony vigíliáján tehát megtartják Mária radináját. Aki otthon marad az éjféli mise alatt, az megteríti az asztalt, aztán imádkozik és virraszt, „mert Mária is virrasztott szent Fia felett”. A hargitafürdői szentmise után elfogyasztjuk a vacsorát, néha valamelyik család körében. Majd pedig lemegyünk Csíkszeredába, és ott a tizenegy órakor kezdődő szentmise után, a Szent Kereszt Plébánián, Darvas-Kozma József plébános atya, pálos konfráter meghívására papi közösségben fogyasztjuk el Mária radináját.

Ilyenkor meg is ajándékozzuk egymást, és persze a hívektől is sok-sok kedvességet kapunk. Az ajándékot kibontani nemcsak a gyermekeknek öröm, hanem a felnőtteknek is. És persze ajándékot adni is nagy-nagy öröm.

Az életben nagyon sokszor kapunk ajándékot Istentől egy másik ember személyében, munkahelyi kihívásban, váratlan élethelyzetben, jó szülőben, tanárban, lelkiatyában, barátban. Mint minden ajándékot, az Isten által nekünk adott ajándékot is át kell venni és ki kell bontani. Nem dobhatom el, amikor még ki sem csomagoltam, nem forgattam meg a kezemben, hogy lássam, hogyan működik, hogyan húzhatom fel, helyezhetem el a falon, amíg nem tanulmányoztam át a használati utasítást.

Itt, Székelyföldön ajándékba kaptam az embereket.

Meg kellett ismernem az itteni gondolkodást, egyáltalán, a helyi nyelvjárást, a szófordulatokat, a fogalmakat.

Amíg azt akartam szeretni, amit megálmodtam, elgondoltam vagy éppen turistaként, zarándokként évtizedek alatt megtapasztaltam, addig sok csalódás ért.

De amikor megtanultam elfogadni és megszeretni azt, ami valójában van, kicsomagolni a napi kihívásokban, találkozásokban felfedezett ajándékokat, onnantól kezdve a fenyőfák illata, a hótakaró csillogása gyermekkorom karácsonyi csodáját varázsolta elém. Mindebben felismertem azt a kincset, amit az egyszerű betlehemi jászol őrzött magában. Az istállóban nincs semmi, csak a jószágok, széna és szalma. Még az ismerősök és a barátok is messze vannak. Csak ők vannak ott: Mária, József és a legnagyobb kincs, a kis Jézus, és benne ott lakozik az Isten.

Velünk az Isten: Emmanuel! Milyen boldogok vagyunk! Mert soha nem az a fontos, ami velünk, hanem ami bennünk történik. Ezért jött el közénk ilyen körülmények közepette, kicsi gyermekként az Üdvözítőnk, hogy erre megtanítson mindannyiunkat.

„Isten a test hordozójává tette magát, hogy az ember a Lélek hordozója lehessen” – mondja Alexandria Athanasziosz.

Előszobánkból kitekintve sokszor úgy érzem, olyan, mintha Isten mellett látnám a világot.

A nagy ablakon keresztül rálátunk a Csíki-medencére a Hargita hegyvonulatai között. Nem lehet megszokni, mert az alapjában véve mindig egyforma táj soha nem ugyanolyan. Folyamatosan rejteget magában valamit, amitől nap mint nap más lesz. Mint az igazi emberi kapcsolatban. Akik szeretik egymást, azt mondják: „Te mindig újdonság vagy számomra!” Akik pedig megunták egymást, csak ennyit tudnak mondani: „Te mindig ugyanolyan vagy!” A karácsony, a Hargita, a fenyvesek kecses hajlongása minden nap mást és mást üzennek számomra. Nem a szavakon keresztül, hanem ahogy a Lélek szól, mint a szél, ami ott fúj, ahol akar.

Bátor Péter Botond OSPPE

 

Forrás: Magyar Kurír

Fotó: Wikipédia

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2020. december 20–27-i ünnepi számában jelent meg.