Mindenkinek a papja vagyok

Beszélgetés a Parma fidei díjas Temesvári Károly Benedek pálos atyával. A Magyar Kurír írása.

2021. március 9.

A Parma fidei – Hit pajzsa díjat idén huszadik alkalommal adták át. Ezúttal a pálos rend hat legidősebb tagja kapta az elismerést. Temesvári Károly Benedek pálos szerzetessel, nyugalmazott kóspallagi plébánossal beszélgettünk.

– Milyen családból származik, és hogyan emlékszik vissza a gyermekkorára?

– Papi hivatásom a születésem előtt kilenc hónappal kezdődött, amikor anyukám szíve alatt elindult az életem. Ha pedig a Jóistenre gondolok mint a hivatás forrására, akkor azt mondhatom: öröktől fogva benne volt ez a tervében. Nagykanizsán születtem, 1944. október 29-én, vasárnap, Krisztus király ünnepén. Édesapám a Magyar–Amerikai Olajipari Rt.-nél volt alkalmazásban, amely a zalai olajlelőhelyek kitermelésével foglalkozott. Édesanyám az egészségügyben dolgozott. Van egy húgom, Mária és egy öcsém, László. A húgomnak két gyereke volt, a fiú sajnos néhány évvel ezelőtt egy autóbalesetben elment. Öcséméknek öt lányuk van. Anyai ágon pedagógusok voltak a nagyszüleim, apai nagyapám pedig postásként dolgozott. Többször is veszélyben volt az életem.

Amikor még pocaklakó voltam, egy orosz katona órát akart zabrálni anyámtól, és a horvátul beszélő nagyapám szem- és fültanúja volt ennek. Csitítgatta a kiskatonát, akit végül egy idősebb orosz tiszt vezetett el a helyszínről. Nem sokkal azután lövést lehetett hallani, valószínűleg történt valami. Később papként misét mondtam érte. A bábaasszony lánya egyszer elmesélte nekem, hogy a születésemkor anyukám kezében feszület volt; a köldökzsinór a nyakamra tekeredett. Harmadszor akkor került veszélybe az életem, amikor láncos bomba fúródott a földbe a kórház mellett; a detonáció tönkretette a jobb fülemet. Kispapkoromban, 1967-ben az egyik rendtársammal, Imrével – akkor még illegalitásban voltunk – egy nagy motorkirándulást tettünk. Hazafelé tartottunk, amikor Ferencszálláson baleset ért bennünket. Akkor még nem tudtam, hogy Imrének farkasvaksága van, nem vett észre egy kivilágítatlan teherautót. Én átrepültem a feje fölött, hol az eget, hol a földet néztem. Éppen jöttek a miséről a nénik, gyorsan visszaszaladtak, és elmesélték a plébánosnak, Katona Istvánnak – a későbbi egri segédpüspöknek –, hogy mi történt két kispappal. Még azt is mondták, hogy a Szűzanya kötényébe estem, mert nem történt nagyobb bajom, a mentőknek sem kellett elvinniük. Később éppen itt, Ferencszálláson lettem plébános…

– Hogyan kerültek Komlóra?

– Hatéves koromban költöztünk oda Zalából. Édesapám a kórházban kapott irodai munkát, édesanyám pedig az egészségügyben dolgozott. Sok helyen laktunk. Ekkor kezdett ébredezni bennem a papi hivatás. A bányászok Szent Borbála tiszteletére szép templomot építettek, sokat ministráltam ott. Osvald János volt a plébános, a hívek Jancsi papnak nevezték. Volt, amikor a sportvendéglőben intézte az Egyház dolgait, az engedélyeztetéseket. Miután elfogyasztottak néhány korsó sört, az állami illetékesek aláírták neki, amire szüksége volt. Kitanulta a rádió- és tévészerelést, így akik megfigyelték, nem tudhatták, hogy valaki javíttatni viszi hozzá a készüléket, vagy az egyházi ügyeit intézi. Csodálatos ember volt Chalupa Janka néni is, a kántor, hittant tanított nekünk. Tűzbe mentünk volna érte, annyira szerettük. Egyszer mozijegyet kaptunk, de a vetítés pont a hittanóra idejére esett, ezért visszaadtuk – Janka néni vár minket, mondtuk. Ötödikes koromban egy teadélutánon hívást éreztem arra, hogy csendben, egyedül legyek. A magyartanárom, Hetényi Varga Károly látta, hogy pityergek. Átkarolta a vállamat, és azt kérdezte: „Mi van, druszám?” – „Tanár úr, én pap szeretnék lenni, legyen szíves hazaengedni, mert csöndre vágyom.” Elmondta, hogy ő is pap akart lenni, de kivették a fél tüdejét, ezért le kellett mondania a papi pályáról. Később feleségül vette az ápolónőt, aki a betegsége idején olyan kedvesen foglalkozott vele, és négy gyermekük született.

– Ezek szerint már gyerekkorában is érezte az Úr hívását.

– Igen.

Amikor a Jóisten hivatást ad, vele együtt nagy szabadságot is. Szelíden vezetett tovább.

1958-ban Pécsre költöztem a nagyszüleimhez, hogy továbbtanulhassak. Varga Ferenc iskolaigazgatónak köszönhetem, hogy az építőipari technikumba kerültem. Nekem mindegy volt, mert pap akartam lenni. Mindenkinek be kellett lépnie a KISZ-be. Meg akartak tenni alapszervezeti titkárnak, kérdeztem a lelkiatyámat, hogy mit tegyek. Isten ellen ne beszélj, a többit meg csináld, mondta. Jelentkeztem hittanra a pécsi belvárosi templomba. Lementem az altemplomba, és vártam a többieket. Egyszer csak jött egy fiú, aki azt mondta, ne oda ülj, az a lányok helye. Ő lett a barátom, pap- és rendtársam: Szieberth Imre. Tízen voltak testvérek. Az Ágoston téri templomban megismertük Bolváry László Pált, aki a lelkiatyánk lett. Megosztottam vele, hogy pap szeretnék lenni. Elmondta, hogy Bolyós Ákos és ő pálosok, és azt tanácsolta, legyünk mi is azok, illegalitásban.

Kérdeztem, hogy milyen az a pálos szerzetesi élet. Így válaszolt: Töltekezés és kirepülés. Abban a pillanatban a szívemben összeölelkezett a papi és a szerzetesi hivatás.

A magam módján így értelmeztem a szavait: töltekezés – szerzetesi élet, kirepülés – lelkipásztori élet. A noviciátust titokban végeztük. Tagjai lettünk a Vörös Meteor Egyesületnek, így amikor a Mecsekben jártunk, igazolni tudtuk, hogy turisták vagyunk. 1967-ben tettem le az egyszerű fogadalmamat a Szent Ágoston-templomban.

– Az állambiztonság nem jött rá semmire?

– Azért azt nem mondanám. Egyszer, ahogy hazaértem, fél óra múlva jött egy egyenruhás, engem keresett. Másnap reggel meg kellett jelennem a rendőrségen, kihallgatáson. Amikor megérkeztem, egy köpcös ember fogadott, megkérdezte, tudom-e, mi van az épület mélyén. Mondtam, hogy építésztechnikus vagyok, sejtem. Közölte, hogy Imre már ott van. Felkísért a szobába, volt ott egy nő is, akinek átnyújtottam az asztal fölött egy széket. A köpcös megkérdezte: mióta foglalkoznak a szerzetesek nőkkel? Így kezdődött a beszélgetés, amelynek egy bizonyos pontján közöltem, hogy több kérdésre nem válaszolok. Még előző este elmentem Pál atyához, és elmondtam neki, hogy másnap meg kell jelennem a rendőrségen. Arra intett, hogy bagatellizáljuk el a dolgot, nincs szó államellenes összeesküvésről, csak imaközösség vagyunk. „És ne okoskodjatok” – mondta még. A köpcös, amikor nem válaszoltam a kérdésére, elvörösödött és kirohant. Bejött egy egyenruhás férfi, és egészen más stílusban foglalkozott velem. Azt mondta, ismeri a szüleimet, és hogy ez egy preventív eljárás, mert az állam is tudja, hogy felvettek kispapnak Szegedre. Az állam azt szeretné, ha ott is rend lenne, ha betartanák az előírásokat. Ezért ha van nőző vagy trinkelő kispap, a Virág cukrászdában szívesen meghallgatná az erről szóló beszámolót. Mit mondjak erre? És akkor az jutott eszembe, hogy én éjszaka álmomban mindent kibeszélek, nem vagyok alkalmas erre. Három napig győzködtek, utána elengedtek. Imre sváb gyerek volt, másként viszonyulhatott hozzájuk, sokszor leszedték a vonatról, elvitték. Tízévi papi szolgálat után halt meg, autóbalesetben.

– A szemináriumot 1964-ben kezdte meg Szegeden. A szülei hogyan viszonyultak ehhez?

– Édesanyám elég hamar ráhangolódott erre, a nagymamám boldog volt, azt mondta, ezért imádkozott. Édesapám viszont nem nagyon örült, ő azt szerette volna, hogy továbbtanuljak, megnősüljek, legyenek unokái. Akkor persze még nem tudhatta, hogy az öcsém öt lányunokával ajándékozza majd meg. A szemináriumban voltak nehézségek, nyelveket kellett tanulni, vigyázni a beépített kispapokra. Könyvtáros voltam.

– Két társával együtt 1969. június 15-én szentelte pappá Udvardy József püspök. Hogyan emlékszik erre?

– Édesanyám Jolán, a szentelésem Boldog Jolán ünnepnapján történt. Elsötétedett bennem minden.

Úgy éreztem, nem tudok semmit, mit fogok csinálni én kint, a papi életben? Ám azt mondtam magamban: a Miatyánkot, a Hiszekegyet tudod, majd azt magyarázod, jól.

Az újmisémet Murakeresztúron tartottuk. Szabadtéren volt a mise. A fél falu a rokonom, az egyikük a téesztől elhozta lovas kocsin az ülőhelyeket. A másik rokonom párttitkár volt, és a felettese megkérdezte tőle: „Te mit keresel itt?” „Azt, amit te” – válaszolta.

– Több állomáshelyen is szolgált. Megemlítene közülük néhányat?

– Röszkére kaptam az első dispozíciót, két évig voltam ott káplán. Aztán Derecskére kerültem. Tízezer református élt itt, és mindössze hétszáz katolikus. Sokat foglalkoztam a cigányokkal. Évtizedekkel később, már itt voltam Kóspallagon, amikor kaptam egy levelet attól a hajdan volt kis cigány lánytól, akinek az apukáját elláttam, amikor haldokolt. Leírta, hogy nem felejtette el, milyen jó voltam az apukájához és hozzájuk.

Derecske után Klárafalva következett, egy ötszáz lelkes falu. Hozzám tartozott mint filia Ferencszállás is. Bejártam Szegedre is, Alsó- és Móravárosba, kisegíteni. Itt megpróbáltak beszervezni a békemozgalomba, de azt mondtam: nekem önök által is elfogadott püspököm van, ő adja nekem a békemunkát most Klárafalván, Ferencszálláson, meg ha még akar, máshol is. Ez bőven kitölti az időmet. Egy másik próbálkozás alkalmával pedig azt válaszoltam: a Világosság folyóiratban olvastam Kádár János cikkét a pluralizmusról. Leírta, hogy Magyarországon hétszázezer kommunista meg több millió keresztény van, és békében kell élniük egymással. Erre az illető pártember dühösen azt válaszolta: vegyem tudomásul, hogy Magyarországon proletárdiktatúra van. Nézze, mondtam, én párbeszédre gondoltam, de ha valaki az öklét rázza, akkor vége a beszélgetésünknek. Klárafalván kibővítettük a sekrestyét, engedély nélkül, mert akkoriban engedélyt nem lehetett kapni ilyesmire. Aztán kijött az illetékes, hogy nincs engedély, le kell bontani. Mondtam neki, öntől tanultam valamit, amikor káplán voltam. Azt, hogy az öregeket tisztelni kell. Ide fiatalok nem járnak, az öregek pedig fáznak. Csapott egyet a levegőbe, de aztán nem akadékoskodott tovább. Amikor Földeákra kerültem, ott is felújíttattam öt épületet.

– A rendszerváltozást hogyan élte meg?

– 1990-ben vagy 1991-ben Máthé Péter pálos atyától kaptam egy üzenetet, hogy újraindulunk Pécsett. Gyulay Endre püspök atya elengedett Apátfalváról, ahol akkor szolgáltam. Péter atya a negyvenezres kertváros plébánosa volt Pécsett, káplánnak kerültem mellé. Munka volt bőven. Az emberekben megvolt a vágy a szentségek iránt. Ezt mutatta az is, hogy három egymást követő vasárnapon közel száz-száz gyereket kereszteltünk, és körülbelül harminc fiatalt készítettem fel a jegyeskurzuson. Az összes plébániáról odaküldték a jegyeseket. Azóta is járnak hozzám, és nyugdíjasként is örömmel végzem ezt a szolgálatot. Házfőnökként és plébánosként nyolc osztályt tanítottam hittanra, és fogadtam a zarándokokat.

Tizenkét év után a budai kolostorba kerültem, majd Márianosztrára, végül a mostani helyemre, Kóspallagra. Amikor nyugdíjas lettem, eszembe jutott, hogy a nagyapám, amikor a klerikális beállítottsága miatt elküldték a pedagóguspályáról, fél év után belehalt ebbe. Ezt nem szerettem volna, ezért rendi elöljáróim hozzájárulásával kértem Beer Miklós akkori püspök atyát, hogy nyugdíjasként is tovább szolgálhassak plébánosként. Beleegyezett. Ennek már tizenhat éve.

– Ön, aki szolgált a diktatúra és a demokrácia évtizedeiben is, hogyan vélekedik: mi lehet az Egyház és azon belül a Magyar Pálos Rend küldetése egy alapvetően szekularizált, a kereszténység iránt közömbös, sőt időnként kifejezetten ellenséges társadalomban?

– Maradjunk azok, akik vagyunk, és próbáljuk meg jól csinálni, amire hívást kaptunk. Megnéztem azt a kisfilmet, ami a huszonegy egyiptomi kopt vendégmunkás lemészárlásáról szólt. Nem volt könnyű az az éjszaka, de utána elgondolkodtam: erre kell készülnünk. Évtizedekkel ezelőtt Hetényi Varga Károly írt nekem egy levelet: „Karcsi, a XX. század a véres és könnyes vértanúság százada. Erre készülj. Én imádságban melletted vagyok.” Nem kell félnünk.

Én mindenkinek a papja vagyok, mindegy, hogy melyik oldalon áll. Alapvetően fontos számomra a katolicitás, az egyetemesség, amit Jézus hozott. Ebben kell megmaradnunk.

– Most, hogy többedmagával megkapta a Hit pajzsa díjat, milyen érzések, gondolatok vannak Önben?

– Egy biztos:

senki iránt haragot nem érzek, megbocsátottam mindenkinek, egykori üldözőimnek, ellenségeimnek is. Amikor pappá szenteltek, a következő evangéliumi szakasz volt a jelmondatom: „Ha a búzaszem földbe nem esik és el nem hal, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz” (Jn 12,24).

Ebben ott van, amit Hetényi Varga Károly mondott a könnyes és véres vértanúságra való készségről, és az is, hogy ez az élet. A Jóisten eltakarta előlem, hogy eredményesen dolgozom-e vagy sem. Van egy nagyszerű atyánk Szegeden, közel százéves. Ő mondta:

Az alázat az, amikor se többnek, se kevesebbnek nem tartom magam annál, ami vagyok.”

Amikor pedig Gyulay Endre püspök atya megkérdezte a papjait, hova szeretnétek menni, illetve visszamenni, akkor ezt írtam neki: „Püspök atya, a kegyelmet oda kapjuk, ahová a dispozíciót.” Nem vágyok vissza, mert ott nem lesz kegyelem, nem vágyok máshová, mert ott sem lesz kegyelem.

A kegyelem ott van, ahol éppen vagyok.

Forrás: Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Fotó: Lambert Attila/Magyar Kurír