Beszélgettünk pálosokkal

Kedves Látogatónk, szeretnénk itt közölni néhány olyan beszélgetést, amelyet magyarországi pálos szerzeteseinkkel készítettünk.

Kedves Látogatónk, szeretnénk itt közölni néhány olyan beszélgetést, amelyet magyarországi pálos szerzeteseinkkel készítettünk. Ezek kis bepillantást adnak a szerzetes mindennapi életébe, gondolkodásába, és abba, hogyan éli meg hivatását.

Kedves testvér, legelső kérdésem olyan, amit talán sokan szívesen megkérdeznének: Mi vonzott a szerzetesség felé?

Érezted-e már valaha, hogy valaki nagyon szeret, és hogy valami elfojthatatlan belső vágy hajt felé? Érezted-e már annak kívánságát, hogy olyan jó volna mindig vele lenni? Ha igen, akkor tudod, hogy miről beszélek, különben nem fogod érteni e sorokat! Vajon ezt meg lehet tapasztalni Istennel kapcsolatban is? Biztosan. Én így jártam.

Ezt a tapasztalatot azonban nehéz szavakkal visszaadni. Amikor valaki ilyen dolgokról szeretne beszélni, csak képekben tud fogalmazni: megérintett Isten szeretete a szívem mélyén, átölelt jósága, tenyerén hordozott stb. (Ilyen képekkel van teli amúgy az Ószövetség is, amikor a nép Istennel való kapcsolatát írja le.)

Én azért lettem szerzetes, mert azt éreztem, hogy mindig azzal akarok lenni, aki engem ennyire szeret. Ez valójában nem más, mint válasz az Isten megszólítására. S hogy miért pont pálos? Ez már egy másik történet…

Ez a mosoly, amit általában látni rajtatok, ebből a szeretet-tapasztalatból fakad, vagy egy szerzetesnek kötelező mindig mosolyogni?

IGEN! Ezt külön előadásokon oktatják az újoncév alatt, heti rendszerességgel: milyenségét, módját, különféle fajtáit a különféle helyzetekben, a száj görbületének ívét stb. Természetesen ez csak tréfa. NEM kötelező mosolyogni.

A mosoly amúgy az elégedettségnek, az örömnek, a kiegyensúlyozottság jele. A szerzetesek azonban nem arra törekszenek, hogy ezeknek a dolgoknak a birtokába legyenek, hanem, hogy Istennel és az ő barátaival, vagyis az emberekkel jó viszonyban legyenek. Ennek lesz majd következménye a belső béke, vagy másképpen szólva a szív békéje. Ez minden mosoly forrása.

Na, persze, ez nem jelenti azt, hogy a felszín időnként nem kavarog. Van, hogy bosszúsak, dühösek, szomorúak vagyunk, de ezek csak amolyan nyári zivatarok, hamar tovatűnnek, mert a mélyben rend van. A vihar elmúltával újra kisüt a nap.
A mosoly tulajdonképpen Isten békéje a szerzetes arcán. S ha ez így van, akkor lehet, hogy tényleg MINDIG mosolyognunk KELLENE?!

A világban sokak számára a belső békéhez hozzásegít a zene.  Mit jelent számodra a zene?

Zenei mindenevő vagyok. Sokféle fa, réz, vonós, pengetős stb. termését fogyasztom, csak igényes legyen. Lehet rock, rap, pop, jazz, klasszikus vagy gregorián. Sőt, magam is szívesen „elhúzom más nótáját”. A zene engem pihentet, felüdít, kifejezi a bennem lévő, sokszor kimondhatatlan érzéseket. Van, hogy csak eldúdolni tudom az Úrnak, ami bennem van. Ilyenkor nagyon sajnálom, hogy nem értek a zeneszerzéshez.

Egyetlen dolgot nem tudok megtenni: háttérzeneként – különböző elfoglaltságok közepette – hallgatni. Ennek oka, hogy minden figyelmemet leköti, és így nem haladok azzal, ami a dolgom. De itt is van kivétel. Monoton, gépies munkáknál kifejezetten segít.

Talán éppen ez a monotonitás jelenti a nagy különbséget a világi és a szerzetesi élet között. A szerzetesi élet a világi élethez képest egyhangú. Hogyan éled ezt meg?

Egy alkalommal a Kiskunsági Nemzeti Parkon keresztül vezetett az utam. Egy szép helyen megálltam, kiszálltam az autóból, és néhány száz méterre bementem a pusztába. Csak álltam, és néztem a tájat. Mivel az Alföld teljesen lapos, messzire ellátni, sok változatosság nincs, mégis magával ragadó.

Valamit megértettem: míg a város fecseg – a maga sokszínűségével, forgatagával, millió új benyomásával, élményével –, addig a puszta kérdez. Felszínre engedi az ember belső világát.

Ilyen a szerzetesi életem: engedi, hogy a mélyre nézzek, oda, ahol az igazán fontos dolgok történnek. Rákérdez mindennek az értelmére. Így a sok értéktelen kacat helyett csak az igazán fontos dolgok maradnak meg. Ekképp lesz a kevés több, mint a sok. Nem cserélném el semmiért.

Valóban, a sok újdonság, ami naponta megjelenik a piacon, ugyanaz, ami már régen is megvolt, csak más csomagolásban. De azért mégis érdekelne, mit gondolsz arról: Haladni a korral?

A szerzetesi élet nem valami romantikus álmodozást jelent, középkori, bolthajtásos kolostorok tömjénszagú levegőjét. Szerzetesnek lenni azt jelenti, hogy itt és most válaszolok Istennek. Azt keresem, hogyan tudom ma a legjobban neki adni magam, és szolgálni őt embertársaimon keresztül, elsősorban tanúságtételem által.

A mai embernek mai módon megmutatni az örök boldogságot, az Istennel való közösséget. És minden, ami ehhez a világhoz tartozik, eszköz arra, hogy ezt megtegyem. És lehet ez modern kolostor, számítógép és internet, vagy bolthajtás és tömjén… akár az összes egyszerre.

Ha jól értem, ez a lelkipásztori elköteleződést jelenti. Azonban a monasztikus rendeknél mindig hagyomány volt a fizikai munka is. Vagy csupán felüdülés miatt végzitek?

Igen, a szó eredeti és teljes értelmében! A „felüdülést” latinul úgy mondjuk, hogy „recreatio”, vagyis újjáteremtés. Az ember életéhez szorosan hozzátartozik a munka, ez a fáradtságos, nehéz, mégis örömteli alkotás.

Isten munkatársai vagyunk a teremtésben (creatio). Feladatunk, hogy ezt a világot fenntartsuk, jobbá, szebbé tegyük, és továbbfejlesszük. Isten eredeti terve szerint ezáltal részesülünk annak javaiból is.

A munkanélküliségben nem az a rossz, hogy az ember nem tud megélni, hanem az, hogy elveszti méltóságát. Nem tud alkotni, következésképpen kiteljesedni sem. A tétlen, a dologtalan ember, a mindig csak szórakozni vágyó ember egyben boldogtalan ember is.

Mai társadalmunkban igen sok rohanó embert látni, talán éppen azért, mert munkájuk már nem Istennel együtt végzett munka, hanem valami kaotikus, stresszel teli jövés-menés. Talán éppen a szerzetesek dolga lenne, hogy újra megmutassák nekünk, milyen az Istennek tetsző munka. Köszönöm  a beszélgetést!