Fákról és emberekről

Két pálos testvér gondolatai a Börzsöny erdejében...

Érdekesek a fák. Náluk - az emberekkel és az állatokkal ellentétben - úgy van, hogy minél öregebb, annál szebb. A fák megtanítanak bennünket erre az igazságra; hiszen így van ez bennünk is, csak mi már elfelejtettük. A fák megtanítanak minket erre, Isten elfelejtett igazságára.

Mi, ahogy öregszünk, nem testben szépülünk meg, hanem lélekben. (Persze ez nem törvényszerű. Vannak olyan öreg fák is – meg emberek is – amelyek bogarasakká válnak; mindenféle oda nem való dolognak adnak helyet bensőjükben…)

Tehát minél öregebb egy fa, annál szebb.
A fiatal fák még vékonyak, hajlékonyak, könnyen elhajolnak erre - arra. Az öreg fáknak van tartásuk, stabilitásuk, egyenesen az ég felé mutatnak, bármilyen szelek fújnak, ők nem hajladoznak. Ez a feladata az öreg embernek is: az ég felé, azaz Isten felé, és az örök élet felé mutasson. Hogyan? Létével, életével, gondolkodásával, életpéldájával, azzal, ahogyan éli az életét és gondolkodik a dolgokról. Sugározzon belőle, hogy haza készül…

Az öreg fák északi oldala erősen mohás: ez az irányt jelzi. Az idős ember hivatása is, hogy jelezze az irányt, hogy hova tart az életünk, ki felé törekszünk, hova, milyen irányba kell(ene) élni az életet. Ezt hívjuk életbölcsességnek. Az öreg fának mohás a törzse, vagyis zöld. A zöld a remény színe. Az idős ember reménye az örök élet. Nem kesernyésen szomorkodik azon, hogy lejáróban van a földi élete, hanem reménységgel tekint előre a nagyszerű jövő felé, ami már várja.

Az öreg fák magasak, és nagy a lombkoronájuk. Ez két dolgot jelent.

Mivel nagyok, kimagaslanak az erdő növényzetéből, és így ők vannak a legközelebb a naphoz, ők tudnak legtöbbet befogadni a napfényből. Az idős ember már túl van sok mindenen. Megtapasztalta saját erejét – és gyengeségét –, már tudja, mire megy magától. Tudja, tudhatja, mi a lényeg az életben. Ez jelenti azt, hogy közelebb van Istenhez, alázata révén. (Isten az alázatost magasra emeli!)
A hatalmasra nőtt lombkoronázat pedig óriási felületet jelent, amin a napfényt fogadják, és befogadják. Ennek eredménye, hogy fotoszintetizálnak és a környezetüknek éltető oxigént adnak. Így nagyobb felületen kell fogadnia a napfényt, ami Isten szeretetét jelenti.

Az idős embernek nagyon nagy szüksége van arra, hogy higgye: Isten szeretete ráragyog. Hisz sokuk már elveszítette szeretteinek jelentős részét, emberi oldalról kevés szeretetet kapnak, de annál jobban igénylik. Sok olyan öreg fa  idős ember  van, aki nem fogadja be Isten szeretetét, mert lelombozódott. Nincs meg az a felület a lelkében, hogy fogadni tudná Isten szerető jelenlétét.

Ki szereti őt? Isten szereti őt. Akkor is, ha már nem sok mindenre képes az életben, emberi szempontból hasznavehetetlennek tűnik. Isten szeretete most is – ugyanúgy – ráragyog. És neki ezt fogadnia és befogadnia kell. Ebben fürödni, ebben elmerülni, ezzel megelégedni, ebben megnyugodni. Ekkor, és csak ekkor válik áldássá mások számára, a környezete számára. Ekkor, mint kiegyensúlyozott békés öreghez; aki már elfogadta magát, békével van önmagával, a környezete vonzódni fog, megcsodálja, megpihen, mint öreg fának az árnyékában, részesül abból az éltető atmoszférából, amit maga körül áraszt, mint lombos öreg fák az oxigént.

Az öreg fának látjuk a nagy lombozatát. De amekkora a fának a lombozata, akkora a mélyben a gyökér koronája is. Ez azt jelenti, hogy az idős embernek látjuk a békés, kiegyensúlyozott életét, értékeit, de belül (a mélyben) nem látjuk, mennynyit dolgozott ezen. A külső nagyság a belső nagyságot mutatja. És ez nem mindig látható. De Isten látja. (Pl. egy amikor egy nagy fának letörik a teteje, és csak a törzse meredezik, akkor nem látjuk hajdani nagy lombkoronáját, de a mélyben sértetlenül megvan a hatalmas gyökérzete.)

A Fiatal fának a hajtásait lelegeli az őz. A fa hajtása olyan, mint az ember törekvése… az állatok, az őz pedig, a gonosz lelket illetve az élet kísértéseit és megpróbáltatásait jelenti e hasonlatban.
Az „öreg fákat” már nem rágják le az „állatok”. Miért? Mert magasabban vannak már annál. Magasról tekintenek le az életre. Emelkedettebb lelkek.

Ehhez azonban gyakran meg kell tanulni Isten szeretete felé fordulni. (a növények tulajdonsága, hogy a fény felé fordulnak.) Nekünk is meg kell tanulni ezt, mert magától nem megy. Megtanulni fürödni Isten napfényében. Az ima, az elmélkedés, a szemlélődés segít ebben. Hogyan?
Úgy, hogy rendíthetetlenül hiszem, hogy szeret. Az imában újra meg újra felidézem szerető jelenlétét. Úgy imádkozom, hogy ebben jól is érezzem magam (és ne izzadságszagú teljesítmény legyen az ima)

Az öreg fák egyszer csak kidőlnek, kifordul a gyökérzetük a talajból. Elszakadnak a földtől. Az idős ember is, mikor befejezi pályafutását elszakad ettől e világtól, meghal. Csak nálunk, embereknél, ez már hamarabb is megtörténhet, még földi életünkben. Ha elszakadunk a földi dolgoktól, ha nem ragaszkodunk e világhoz, akkor szabadokká válunk… mindentől. És derűsen várjuk a befejezést, ami már nem fog fájdalmasan kitépni e világból, hisz ezen már – lélekben – túl vagyunk.

Amikor kidől az öreg fa, akkor sok élőlénynek táplálékává lesz. Legyen ilyen az idős ember élete is, hogy halála után is itt maradjon életpéldája, szeretete, békessége, bölcs szavai; hogy amikor rá gondolnak a fiatalok, szinte hallják, hogy mit is mondana, milyen tanácsot adna, ha itt lenne, és az valóban megfogadható, örök életre vezető jó tanács legyen.

„Legnemesebb minden fák közt” - énekeljük az egyház liturgiájában a keresztfáról.
A fa magában hordja annak lehetőségét, hogy belőle keresztfa legyen. Ehhez azonban meg kell halnia. A keresztény ember is magában hordja a lehetőségét, hgoy Isten fiává legyen. (Ezt már megkaptuk a keresztségben.) Ehhez azonban meg kell halnia önmaga számára.