Isten látásának reménye

Nyssai Szent Gergely püspök szentbeszédeiből

Isten a megközelíthetetlen szikla

Ami valószínűleg megtörténik azokkal, akik letekintenek egy magas hegycsúcsról a szélesen elterülő tengerre, az történt az én elmémmel, amikor az Úr szavának magasságából, mint valami hegycsúcsról tekintettem le az ész számára kifürkészhetetlen tanítás mélységébe.
A tengerek partján nem egyszer látható olyan hegyfal, amely a part felé eső részen a csúcsától a tövéig meredeken szakad be a tengerbe; olykor ennek tetején ott van még egy kiugró szikla is, amely szinte lebeg a mélység fölött. Aki innen előrehajolva a nagy mélységbe lenéz, az bizonyára megszédül ettől a látványtól; ugyanígy szédelgett az én lelkem is, amikor megdöbbentett az Úr e fönséges szava: Boldogok a tiszta szívűek, mert meglátják az Istent (Mt 5, 8).
Isten tehát megmutatja magát azoknak, akik megtisztították a szívüket. Ám az Istent nem látta soha senki (Jn 1, 18), mondja a nagy apostol, János. És megerősíti ezt a kijelentést a kiváló tudású Pál apostol is: Istent senki sem látta, és nem is láthatja (vö. 1 Tim 6, 16). Igen, egy simára hasadt meredek sziklával állunk szemben, amelyen nincs semmi, amit az értelem megfoghatna és megismerhetne. Ezért ezt a sziklát már Mózes is megközelíthetetlennek jelentette ki a törvénykönyvében, minthogy értelmünk soha meg nem közelítheti, nincs rajta semmi, amibe belekapaszkodva fölemelkedhetne hozzá, erre ugyanis minden támpontot lehetetlenné tett ez a kijelentése: Nem láthatja az Urat ember úgy, hogy életben maradjon (vö. Kiv 33, 20).
Igen, de mégiscsak abban áll az örök élet, hogy látjuk az Istent. Ugyanakkor meg a hit oszlopai, János, Pál és Mózes azt állítják, hogy ez lehetetlenség. Ugye, ez az a szédülés, amely elfogja a lelket, ha az itt mondottak mélységét szemléli. Ha az Isten élet, akkor az, aki nem látja Istent, nem látja az életet sem. A Szentlélektől sugalmazott próféták és apostolok pedig azt állítják, hogy Istent nem lehet látni. Micsoda kétségek közé kerül így az ember reménye?
Az elcsüggedt bizalmat azonban fölemeli és újra felszítja az Úr. Úgy tesz, ahogyan Péterrel cselekedett. Pétert az a veszély fenyegette, hogy elmerül a hullámokban, az Úr azonban szilárd és biztos talajjá tette a hullámokat lábai alatt.
Felénk is kinyújtotta kezét az Isteni Ige, és minket, akik az ellentétes tanítások mélységei fölött megtántorodtunk, az egyik igazság mellé állít; erre megszűnik félelmünk, hiszen az Ige mintegy kézen fogva bizton vezet és átölel bennünket, s ezt mondja: Boldogok, akiknek tiszta szívük van, mert ezek majd meglátják az Istent. 

Isten látásának reménye.

Istennek az az ígérete, hogy őt látni fogjuk, valóban olyan nagy, hogy ez minden boldogság tetőpontja. Ennél nagyobbat senki sem kívánhat, hiszen az embernek mindene megvan abban, akit lát. Látni ugyanis a Szentírás szóhasználatában annyit jelent, mint birtokolni. Például ez a jókívánság: Lásd meg Jeruzsálem javait (vö. Zsolt 127, 5), azt jelenti: legyen a tiéd. Vagy: Tartsátok távol az istentelent, ne lássa meg az Úr dicsőségét (vö. Iz 26, 10); ezzel a próféta azt mondja, hogy ne legyen része benne. Aki tehát látja Istent, az ezzel a látással minden néven nevezhető jót is birtokol: a véget nem érő életet, az örök romolhatatlanságot, a halhatatlan boldogságot, a határok közé nem zárt országot, a meg nem szűnő örömet, az igaz világosságot, édes társalgást a Szentlélekkel, a fel nem fogható dicsőséget, a szüntelen boldog ujjongást; igen, minden jót. Az isteni ígéret folytán valóban ilyen és ennyire nagy boldogságban remélünk. Mivel azonban – mint előbb mondtuk – Isten látása csak úgy lehetséges, ha tiszta az ember szíve, ezért ezután megint szédítő kétség fog el: vajon a szívtisztaságot megszerezheti-e az ember, és ami ehhez szükséges, nem múlja-e felül az emberi természetet, és egyáltalában lehetséges-e ez számunkra? Lehet, hogy a szív tisztasága vezet Isten látására, ámde Mózes sem, Pál sem látta Istent, és leszögezték, hogy sem bármelyikük, sem bárki más nem képes látni őt; akkor tehát lehetetlennek látszik elérni és megvalósítani azt, amit az Isteni Ige ebben a boldogságban ígér. Mert mi hasznunk van abból, ha megismertük, hogy miként láthatjuk meg Istent, de látásához hiányzik a képességünk? Ugyanígy mi hasznunk, ha valaki azt mondja, hogy nagyon jó az égben lenni, mert ott látni lehet mindazt, ami ebben az életben el van rejtve szemünk elől? Azoknak, akik erről tudomást szereznek, csak akkor válik hasznukra az ismeret, hogy milyen nagy boldogság az égben lenni, ha valami isteni hang megmutatná nekik, hogyan sikerülhet az égbe vivő utat meg is tenniük. Mindaddig azonban, amíg nincs mód arra, hogy az égbe jussunk, ugyan mi haszon van a mennyei boldogság ismeretéből? Csak lehangol bennünket, hogy tudunk ugyan róla, de ugyanakkor lehetetlen is számunkra, mert nem tudunk odajutni. De vajon hív-e az Úr bennünket olyanra, ami emberi természetünk erőit meghaladja? És tényleg olyan nehéz-e az ő parancsa, hogy teljesítéséhez kevés az emberi erő? Szó sincs róla! Isten ugyanis nem parancsolja, hogy repüljön az, aminek nem növesztett szárnyat, vagy hogy vízben éljen az, aminek szárazföldi életet szánt. Ha tehát Isten törvénye minden esetben hozzá van szabva teremtménye erejéhez, és semmi olyanra sem kényszeríti, amire annak természete képtelen lenne, akkor a hasonlóság alapján feltétlenül be kell látnunk, hogy nem reménytelen számunkra az, ami e boldogságban felcsillant előttünk. (...) De miképpen állítható Pállal, hogy Isten látása meghaladja az emberi képességet, és miként igaz ugyanakkor – mégpedig ellentmondás nélkül – az Úr szava, amely a szív tisztaságának ígéri meg Isten látását?

Az ember szívében megtalálható az Isten

Boldogok a tiszta szívűek, mert meglátják az Istent (Mt 5, 8).
Mert úgy tűnik nekem, hogy Istent nem mint valami megtekintésre kitett tárgyat látja a megtisztult szemű lélek. Ez az említett nagyszerű ígéret burkoltan inkább arra utal, amit nyíltabban fejez ki más helyütt a Szentírás: Az Isten országa bennetek van (vö. Lk 17, 21). Ez arra tanít, hogy akinek a szíve nem ragaszkodik semmi teremtményhez és bűnös szenvedélyhez, az már a saját lelki szépségében szemléli az isteni természet képét.
Úgy vélem, hogy az isteni Igének ez az említett néhány szava tulajdonképpen ezt a tanácsot foglalta össze: emberek, ti vágytok meglátni az igazi jót; ha mégis arról hallotok, hogy a nagy isteni fönség az egész látható mindenséget is túlszárnyalja, dicsősége leírhatatlan, szépsége szóval ki nem fejezhető, és lényege felfoghatatlan, akkor se veszítsétek el azt a reményeteket, hogy mégis meglátjátok majd, amire így vágyakoztok.
Ha ugyanis buzgó és törekvő élettel ismét lemosod a szívedre rárakódott szennyet, az Istenhez való hasonlóság szépsége újból felragyog benned. Amint a vasdarab is, ha a reszelő a rozsdát szépen leszedi róla, visszaveri a nap sugarait, csillog és ragyog, bár előbb még foltok éktelenítették, úgy történik az ember belső világával is, amelyet szívnek nevez az Úr. Ha lesúrolja róla az ember azokat a rozsdás szennyfoltokat, amelyek a bűn következtében eltorzították a képmást, akkor ismét visszanyeri az ősmintához való hasonlóságát, és újra jó lesz. Hiszen ami a Jóhoz hasonlít, az mindenképpen jó.
Ezért, aki önmagát szemléli, az meglátja önmagában azt, aki után vágyódik, így, akinek tiszta szíve van, boldoggá lesz, ugyanis amíg a saját tisztaságát nézi, abban – mintegy képmásban – az ősmintát szemléli. Hiszen akik csak tükörben szemlélik a napot, ha nem is fordítják az égbolt felé a szemüket, akkor is ugyanolyan jól látják a napot a tükör fényében, mint azok, akik magát a napkorongot nézik. Ugyanígy ti is – mondja nekünk az Úr –, jóllehet nincs képességtek az elérhetetlen Fény szemlélésére és meglátására, ha visszatértek ahhoz, aki kezdettől fogva belétek teremtette saját képmásának szépségét és szeretetreméltóságát, akkor majd magatokban hordozzátok azt, akit kerestek.
Mert a lelki tisztaság – részint a bűnöktől és szenvedélyektől való megszabadulás, részint pedig minden rossztól való elfordulás –, már isteni vonás az emberben. Ha tehát ezek megvannak benned, egészen biztos, hogy benned van az Isten. Ha elhatároztad, hogy minden bűnt elkerülsz, a szenvedélyektől és hibáktól megszabadulsz és minden rossztól elfordulsz, akkor tisztánlátásod boldoggá tesz téged. Mivel már tiszta vagy, látod azt is, amit nem vesznek észre azok, akik nem tiszták, lelki szemed megszabadul minden evilági homálytól, és tiszta szíved békéjében egészen tisztán tárul eléd egy boldog látvány. Mi ez a boldog látvány? Az isteni természet szépséges vonásai: a szentség, a tisztaság, az egyszerűség, amelyek által Isten láthatóvá lesz számunkra.